Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata a trianoni békediktátum 98. évfordulója alkalmából megemlékezést és koszorúzást rendezett a Bem téren, Émile Guillaume Magyar fájdalom című szobránál. Papp László polgármester beszédében azt mondta: követendő minta az, hogy Debrecenben mindig érezhető volt a határon túli magyarság iránt vállalt felelősség. Ezért fontos ma is az Érmellék vidéke, Nagyvárad és Szatmárnémeti városa és annak magyarsága, ugyanúgy, mint a kárpátaljai Ungvár, Beregszász vagy Salánk. Az alábbiakban az ünnepi beszédet teljes terjedelmében közöljük.
Tisztelt Emlékezők,
kedves debreceni polgárok,
Hölgyeim és Uraim!
Június 4. a magyar történelem egyik legtragikusabb napja. Nekünk magyaroknak nem ünnep. Hogyan is lehetne az? Mint ahogy december 1. sem ünnep. Ezek azok a napok, amelyekhez kötődő történések felérnek egy nemzet elleni gyilkossági kísérlettel.
Az első világháborút lezáró békerendszer Magyarországra vonatkozó rendelkezései nélkülöztek minden elvszerűséget, hazugságra épültek, és kizárólag azt a célt szolgálták, hogy az akkori európai nagyhatalmak hatalmi érdekeinek megfelelően a történelmi Magyarországot tönkre téve, új hatalmi viszonyokat hozzanak létre Közép-Európában. És ezért a célért a mi kontónkra semmi nem volt drága.
Az előzményben, az első világháború kirobbanásában játszott szerepünk elmarad más nemzetek felelősségétől, mégis mi magyarok bűnhődtünk a legjobban. Törekvéseink egy méltányos békére elbuktak.
Gróf Apponyi Albert a következőképpen szólt a nagyhatalmak képviselőihez:
?Önök uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök, kimondották egykori ellenségeiknek a Központi Hatalmaknak a bűnösségét és elhatározták hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Ám legyen! De ez esetben a megtorlásnak úgy vélem arányban kellene állnia a bűnösség mértékével, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és már a létét is veszélyeztető feltételekkel, azt lehetne hinni, hogy az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek.?
A trianoni békeszerződés aláírása óta eltelt közel egy évszázadban az igazságtalanság és az emlékezés nehéz terhe mellett, meg kellett tanulnia a magyarságnak, hogy nemzetünk jogaiért való kiállás, az anyaországon kívüli kisebbségi magyar lét feltételeinek jobbításáért folytatott küzdelem csak nekünk fontos, abban megértést, támogatást mástól nem kaphatunk.
Így a határon túli magyar testvéreink sorsa a mindenkori magyar kormány határozott fellépésén, jogaik csorbítására való törekvések elleni küzdelem erején múlik. És újra és újra szót kell emelni a határon túli magyarok jogaiért, mint ahogy tettük ezt az elmúlt egy évben a kárpátaljai magyarok nyelvhasználati jogait korlátozó ukrán törekvésekkel szemben.
Hadd idézzem ide Kossuth Lajos szavait:
?Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként örök időkre lemondani.?
Idén immár 18 éve, hogy 2000-ben újra felavathattuk itt, a Bem téren a Magyar Fájdalom szobrát, amelyet a második világháború után, a kommunista politikai rendszer eltüntetett, és hosszú ideig, méltatlan körülmények között, egy szenespincében kellett rejtegetni.
A szocialista évtizedek alatt sem Debrecenben, sem az országban máshol nem lehetett megemlékezni a trianoni szerződés által ránk mért veszteségekről. Mivel nem volt lehetőség beszélni a közösségi tragédiákról, a magyarság esélyt sem kaphatott arra, hogy megpróbálja azokat feldolgozni. Az emlékezés tiltása csak elfedte a sebeket, de nem hagyta gyógyulni azokat.
Amíg a baloldali diktatúra idején nem tudtunk szembenézni a veszteségeinkkel, addig fel sem tudtuk ismerni, hogy a nemzeti gyász mellett a közösség számára feladat is adódik. Addig nem lehetett szembesülni azzal, hogy Magyarországnak felelősséget kell vállalnia a határokon kívül rekedt, nehézségek közepette élő honfitársaiért.
Pedig amikor az itt álló szobrot először 1933-ban felavatták, a tragédiára való emlékezés fontossága mellett, ez az elszakított országrészekben élő magyarság iránti felelősségtudat is különös jelentőséget kapott.
A békediktátumot követően számos erdélyi magyarnak adott a város menedéket, sokaknak megélhetést, akik aztán ? értelmiségiek és kétkezi munkások ? itt is telepedtek le. Debrecen ekkor lett a határon túli magyarok egyik oltalmazója.
De városunk nemcsak siratta az elvesztett magyar területeket és befogadta az onnan származókat, hanem felismerte azt, hogy az elszakított területek közelsége új feladatokat, kihívásokat jelent a város számára. Ezért döntött úgy a városvezetés az 1920-as években, hogy a jövőbe tekint, és hatalmas beruházásokba, óriási fejlesztésekbe kezd. Ennek következményei az egyetemi, a klinikai, az oktatási és a jelentős ipari fejlesztések.
Debrecen régi családjai mellett az újonnan letelepedettek is kivették részüket a város fejlesztéséből és szépítéséből. Vásáry István polgármestersége idején, a trianoni traumából felébredve városunk fejlődése kiegyensúlyozottá vált. Sokak számára vonzó célpont lett Debrecen. A város szellemi kisugárzását segítette az 1927-ben alapított ?Nyári Egyetem? is, amelynek az volt az egyik fő célja, hogy a határokon túl rekedt magyarokat képezze, tanítsa, és lehetőséget adjon a találkozásokra, erősítve ezáltal az anyaországhoz való kötődést.
Számunkra követendő minta az, hogy városunkban mindig érezhető volt a határon túli magyarság iránt vállalt felelősség.
Ezért fontos nekünk ma is az Érmellék vidéke, Nagyvárad és Szatmárnémeti városa és annak magyarsága, ugyanúgy, mint a kárpátaljai Ungvár, Beregszász vagy Salánk.
Ez a felelősségvállalás és közös munka lehetőséget ad arra, hogy a veszteségeink és tragédiáink számbavétele mellett a jövőbe is tekintsünk. A határokon túli magyaroknak nyújtott segítségünk töltheti meg élettel, tartalommal azt a 2010-ben alkotott törvényt, amellyel az Országgyűlés június 4-ét, az 1920. évi trianoni békediktátum napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy feledhető lenne a békediktátum, vagy mostantól kezdve a bánatot felváltja az öröm.
Sokkal inkább azt, amit a 2010-es törvényjavaslat indoklásában olvashatunk: ?a nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk:
a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.?
Trianon egy méreg, amely a Kárpát-medence népei közötti örök viszály magját hordozza magában. Kinek van igaza, ki élt itt előbb, ki hozott több áldozatot a népéért vagy Európáért?
Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ezeket a kérdéseket a történelmi tények alapján kell megközelíteni és nem ideológiák mentén.
Mi magyarok, a Trianoni országvesztés traumáját talán akkor tudjuk feldolgozni, ha képesek vagyunk Európának ezen szegletében nem az ellentétekre, hanem egymás megértésére helyezni a hangsúlyt. De ezt várjuk el az itt élő más nemzetektől is. Egymás megértését, hangsúlyozottan a magyar nemzet megértését is. És a megértés jegyében ne kérje senki, hogy a határon túli magyarok a többségi nemzettel együtt ünnepként éljék meg a 100 éves évfordulót.
Mert nekünk nem ünnep, hanem tragédia. Három és félmillió magyar honfitársunknak, az ország területe 2/3-ának, történelmi városainknak, emlékhelyeinknek elvesztése.
Az egymás iránti tiszteletnek és megértésnek kitűnő példája a Visegrádi országok együttműködése, amely a közös érdekek és célok mentén lehetővé tette a történelmi ellentétek meghaladását és nemzeteink együttműködését.
Egy évszázad távlatában, a magyar történelem egyik legtragikusabb évszázada után nem lehet más célunk, minthogy összefogással erősebbé tegyük nemzetünket határon innen és túl. A kettős állampolgárságról szóló törvénnyel újra megerősítettük a világ magyarsága közötti lelki köteléket. A következő években gazdasági, politikai és társadalmi értelemben is erősíteni kell az anyaország és a határon túli magyarság közötti kapcsolatot! Ebben kíván Debrecen kiemelt szerepet vállalni a régió vezető városaként.
Ennek szellemében kívánok Debrecen polgárainak méltó emlékezést; a Kárpát-medence egész magyarsága számára pedig a nemzeti összetartozás felemelő megélését.
